Székely és az „elfelejtett nevűek”
Székely Bertalan művészetét rengeteg nézőpontból lehet elemezni. Szinte minden kornak vagy korban mást és mást jelentett. Születésének 188. évfordulója alkalmából ezúttal kortársainak 20. század elején közreadott visszaemlékezéseiből válogattunk.
Ma, a 21. században a „youtube-erek”, a „tiktokkerek”, az „instavezérek” és más hasonló celebritások világában nehéz elképzelni, hogy 150–200 évvel korábban is voltak hasonló hírességek, akikért megőrültek a rajongóik. Az akkori idők sztárjai Magyarországon leginkább a monumentális, jeles történelmi pillanatokat ábrázoló festményeket megalkotó festőművészek voltak – mint például Székely Bertalan…
Ugyanakkor ma pedig azt nehéz elképzelni, hogy a szinte megjegyezhetetlen nevű jelenkori – bizonyos körben – ismert arcok olyan maradandó nyomot hagyjanak a társadalomban vagy saját szak- vagy művészeti területükön, hogy arról egyszer majd részletes elemzés készüljön kortársaiktól az utókornak.
Saját úton
Ám Székely Bertalan nagyságára jellemző, hogy elhunyta után többen is több fórumon méltatták művészetét. Például Lándor Tivadar a Művészet című folyóirat 1911. évi második számában így jellemezte őt:
„Meg kellett halnia, hogy életre kelhessen. Testi börtönéből szabadulnia kellett nagy lelkének, hogy minden elfogultság, harci jelszó, hamis megvilágítás, melyek Székely Bertalant és művészetét egyrészt köddel takarták el a világ elől, másrészt őt magát is elriasztották a nyilvánosságtól, megszűnjenek s a közlélek minden befolyástól menten táruljon ki a halhatatlan mester megismerése számára.
Divatok és jelszavas próbálkozások, minden szellemi élet e futóhomokja, melyet az emberi törtetés alantjáró szélrohamai vernek fel, az évtizedek során sokszor próbálták elborítani. Természete a futóhomoknak, hogy csak a kiemelkedésben akad meg és akörül halmozódik, a laposságon szerteszóródik. Innen van, hogy nagy harcok, jelentős félreértések mindig csak igazi nagyságok körül gyülemlenek. A jelentéktelenség felett elszáguldanak a változó idők viharai: vagy elsiklanak felette, vagy elseprik őt, vagy magukkal ragadják, de soha meg nem rázzák. Csak aki erősen áll, azt tombolja körül a vihar. Székely Bertalant egész élete-pályáján a félreértés és félreismerés szele paskolta. Valójában sohasem járt együtt a korával, mert sohasem járt a tömegek, a divatok vásárában, hanem mindig a maga útját kereste s azon igyekezett járni.”
Értékbeli különbségek
Székely magyarországi művészetben elfoglalt pozícióját mutatja az is, hogy a 20. század elejének kiváló irodalmi folyóirata, az olyan író- és költőóriások, mint Ady Endre, Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső otthonának számító Nyugat is fontosnak érezte, hogy megemlékezzen a híres festőről.
„A sok száz töredék szerint Székely Bertalant, akivel szemben nem szabad osztályozó rendszert használni és kutatni, modern volt-e vagy sem, alkotásának processzusa élesen elválasztja ama festőitől, azoktól, akinek munkája, fejlődése a szemünk előtt történik. Mindnyájan a természetet emlegetik ősi forrás gyanánt – ez nem szabad, hogy megtévesszen bennünket. Székely Bertalan gyakran, kedvteléssel volt naturalista egészen a falevelek erezetéig, azonban alig van ékesebb példa, mint ő, annak bizonyítására, alapjában milyen kevés köze van a művész munkájának a természethez. A valósághoz, igen, bizonyos viszony köti Székelyt is, a tőle merőben különböző modern és legmodernebb festőket is. A ma festője megfigyel, másol, feljegyez, azután, egyre több elhagyással, összefoglalással leszűri a végső eredményt. Székely Bertalan elképzel, konstruál, beállít, azután tanulmányokat, részleteket szerez az elképzeléshez és velük dúsan felszerelve, megrakva felépíti a képet. A művelet, amelyet elmondottam, nem pontosan a Székely Bertalannal kapcsolatosan oly sokat emlegetett kompozíció, de körülbelül vele egynek vehető. A művelet két módja között értékbeli különbséget felfedezni fölösleges. A mai festők nem csupán a naturalizmus győzelmes tanításaira hallgatva szokták meg, hogy minden alaposabb előzetes átgondolás nélkül kivágjanak egy darab természetet. Erre a szabad, költőietlen korlátok nélkül való munkára utalta őket a festő változott helyzete, az a körülmény, hogy nem dolgozott többé mecénásoknak, megrendelőknek, hanem tárlatok ismeretlen népe számára.” – írta róla Lengyel Géza a Nyugat 1911. évi 4. számában.
Székely Bertalan a 19. századi magyar festészet kiemelkedő, európai rangú alakja volt, a nemzeti romantika fő képviselője. Elsőként kísérelte meg komoly művészi igénnyel összefoglalni a festészet majd minden műfajában az 1848 utáni magyar társadalom érzéseit. Kortársai egy része (Benczúr, Lotz) a hatalom mellé állt, mások, mint Munkácsy, Madarász, Mednyánszky a nép felől közelítettek témáikhoz. Székely középen állt, nemesi demokrata volt, soha nem lett plebejus festő. A történelemben a harcos erényeket, az emberi méltóságot és a bátor tetteket értékelte, a kapitalizmusban csak romlott kozmopolitizmust látott. Nagysága abban rejlik, hogy mindennek dacára elkerülte a régi megoldások átvételét, de a történelem illusztrálását is.
Német emlőkön…
Ám Lengyel Géza elemzésében azt is hozzátette, Székely Bertalan nem az az „echte” magyar festő…
„Aki azonban Székely Bertalan történelmi képein megérzi a magyaros ízt, önmagát ámítja. A német emlőkön növekedett kitűnő mester németes, romantikus hőstablói bizony ezek és külön balesetük, hogy idegen ízük ellenére is, csak aránylag szűk körnek szólanak. Mert az állítólag oly fontos tartalmi rész megértéséhez a történelem, sőt a legendák ismerete szükséges. Mihelyt valaki nem magyar néző, márpedig Székely Bertalan érdemes idegen bámulókra is, számára a Lajos király tetemének feltalálását ábrázoló képből rögtön kiesik a túlbecsült kompozíció, az állítólag átéreztetett bánatos lelkesedés, a sötét csüggedés. Marad egy rendkívül finoman színezett kép, amely valóban áraszt bizonyos melankóliát, borongós egével, szürkéből lilába átmenő tónusaival. Ez a finom tónus rendkívül szerencsésen eltalált és az egészen átömlesztett, annak ellenére, hogy a káprázatos részletességgel megfestett részlegek – bogáncslevelek, fűszálak – az egységet erősen veszélyeztetik. Az alakok a tájtól, a környezettől függetlenek, mind külön megformáltak, megrészletezettek, és csak a legkevesebb képen, így az említett, a Lajos királyról szólón nem válnak el élesen a fűszáltól, a fától, amely mellettük zöldell, a levegőtől, amely körülveszi őket s amely egyébként nem játszik jelentékeny szerepet ezeken a képeken.
Lajos király képét 1860-ban festette Székely. Dobozit 1861-ben, a Mohácsi vészt 1866-ban, az Egri nőket 1867-ben. Ezek a dátumok bizonyítékok – egyébként bizonyíték néhány közismert levél is, így a báró Eötvös Józsefé – amellett, hogy erős politikai és tisztán artisztikus érzésekkel gyakran ellentétes befolyások rákényszerítették Székelyt a patetikus, a szónokló, a történelmi tendenciákkal telített előadásmódra. A kényszerítést nem kell nagyon tragikusan értelmezni. Az olyan kontempláló, tépelődő, elméleteket kereső, absztraháló elme könnyen hajlott amaz irány felé, amely a nemzeti ügy szolgálatába akart állítani minden kultúrmozgalmat, a versírástól a képfaragásig. Ma, hiába akarunk mást elhitetni magunkkal, csak képeket látunk ezekben a vásznakban. Deklamálásuk külön, politikai lelkesítő erővel csak a hatvanas években rendelkezhetett. Akkor sem olyan mértékben, mint ahogyan némelyek elhinni hajlandók. Dobozi képét annak idején megvásárolták a székesfehérvári nők, de vértanúhalált egyikük sem szenvedett férje oldalán. Az egri nők ajándékozták a múzeumnak ősanyáik hősiességét ábrázoló festményt, annyira azonban már nem lángoltak ők sem, hogy forró olajat és követ lettek volna hajlandók, a kép példája nyomán, a németek nyakába szórni. A kiegyezés után már a hősi múlt példáin való ideális fellobbanás szükségét is sokkal kevésbé érezték. Maga Székely mindig inkább a pittoreszk, dekoratív elemeket domborította ki, semmint a drámait. Nem csupán a művészi megismerés: a politika is segített elfelejtetni a történelmi piktúrát, amelynek elmúlásában könnyű megnyugodni. Mert nem csupán Székely festette a múlt jeleneteit. Mások is: elfelejtett nevűek, hihetetlenül gyengék, akik azonban szinte egyformán részesültek a nagy művésznek kijáró elismerésben. A hazafiasság jelszava és védőpajzsa alatt vonultak be a legsilányabb, tehát a leghazafiatlanabb képek a középületekbe, a hajdani kiállításokra.”
Tehát ahogy ma, úgy akkor sem volt mindig megbecsülve az értékteremtő művészek élete, tevékenysége…