„Szerettem én a népeimet!”
1885. július 16-án kezdte meg működését Szadán a Magyar Királyi Posta. A jubileum alkalmából a Magyar Posta Bélyegmúzeumra a 2111 Szada rendelkezésére bocsátotta, az 1985-ben csak egyetlen napon használt alkalmi szadai bélyegző lenyomatát, amelynek fotója újra csak az újság júliusi számában tekinthető meg! Lapozzák fel ezért a különlegességért lapunkat, amely július 18-ától érkezik meg a postaládákba!
A 140. évforduló jó alkalmat kínált a múltidézésre, ezért megkerestem azokat a már nyugdíjas dolgozókat, akik – kisebb megszakításokkal – több mint húsz éven át láttak el együtt postaszolgálati feladatokat Szadán. Az egykori postások olyan időszakról meséltek, amikor a posta megkerülhetetlenül a mindennapok része volt.
Úgy kb. 40 éve a szadai postahivatal mellett szolgálati lakás is volt. Itt lakott a hivatalvezető és családja, akik nemcsak munkaidőben, de veszélyhelyzet vagy sürgős ügyekben munkaidőn kívül, akár éjszaka is rendelkezésre álltak. Akkoriban ugyanis nem volt még kiépített telefonhálózat a faluban, de még segélykérő telefon sem, ha mentőt kellett hívni.
Édesanyák, feleségek is
E fontos státuszban, hivatalvezetőként kezdte 1971-ben szadai pályafutását Antalka Gézáné, Marika néni. 1973-ban csatlakozott hozzá kézbesítőként Ivánkó Jánosné, Ica néni: ő vitte a leveleket és csomagokat a Dózsa György út páros oldalához tartozó falurészen. 1978-tól Komlósi Józsefné, szintén Ica néni vállalta a másik oldalt: a Dózsa György út páratlan felét, a Margita domboldalát és a Szőlőhegyet is ő járta be nap mint nap.
Rácz Tiborné, Kati néni először csak beugróként segített, amikor a kézbesítőknek helyettesre volt szüksége. Végül 1982-ben hivatalosan is csatlakozott a csapathoz: részmunkaidőben bízták rá a Dózsa György út Gödöllő felé eső végét, valamint a Margita egy részét.
1986 egy szép napján Ivánkóné épp levelet vitt Müllerné Klárikához, amikor beszédbe elegyedtek, és kiderült, hogy a Klárika kisebbik gyermeke aznap tölti be a 3. életévét. A véletlen találkozás nem várt fordulatot hozott: Klárika rövidesen mosolyogva fogadta a postahivatalba betérő ügyfeleket – immár a hivatal új munkatársaként.
A csapat nagy része már a postás időszakot megelőzően is együtt dolgozott a tsz-ben, illetve szomszédok és kisgyermekes édesanyák voltak. Fontos volt, hogy a munkát össze tudják hangolni a családi élettel, és – mint ahogyan a fentiekből ez kirajzolódik – egymás támaszai, segítői is voltak.
Emlékeznek még a Volkswagen kisteherautós kézbesítőre? Müller Józsi bácsi volt az, aki az 1990-es évek derekán csatlakozott a kollektívához. Ő aztán nemcsak a munkában, hanem a magánéletben is társa lett Klári néninek.
Antalka Marika néni férje, Géza bácsi a Magyar Posta Budapesti Postaigazgatóságán dolgozott vezetőként. Az ő közbenjárására 1985-ben – Székely Bertalan születésének 150. évfordulójára – kiadtak egy ünnepi emlékbélyegzőt, egy Székely Bertalan-portrét ábrázoló bélyeget, valamint egy alkalmi levelezőlapot 100 ezer példányban, amelyen az Egri nők című festmény részlete szerepelt. A különleges kiadású lapokra az eperfát ábrázoló bélyegzőt nyomták rá – azt a fát, amelyet maga Székely Bertalan ültetett. Ez az esemény a gyűjtők körében nagy szenzációnak számított, az ország minden szegletéből jöttek, hogy az ideiglenesen kitelepült postán „kezeltessék” a levelezőlapjaikat, ugyanis a bélyegzőt csak ezen az egy napon használták, az évfordulós esemény után a posta azt bevonta.
Közösségben, magányosan
A postások élete szinte teljesen összeforrt a falu mindennapjaival. Átérezték a szadaiak örömét és bánatát is. Ha jó hírt vittek, hálálkodtak nekik, gyakran ajándékot is kaptak. Előfordult, hogy olyan táviratot kellett kézbesíteniük, amelyben rossz hír volt. Ilyenkor sokszor inkább őket kérték meg, hogy olvassák fel az üzenetet. Tapintat is kellett ehhez a munkához – ha olyan házhoz érkeztek, ahol hallatszott, hogy nem alkalmas az idő, inkább visszatértek később, vagy csendben megvárták, míg elcsitulnak a kedélyek.
Ivánkóné, Ica néni mosolyogva idézte fel azokat az időket, amikor a postás nemcsak levelet, de örömöt is kézbesített. Nemegyszer vittek csomagot egyenesen a lakodalomba. Volt olyan is, hogy előre jelezték: az ajándéknak éjfél előtt, pontban fél tizenkettőre kell megérkeznie. Ica néni ilyenkor felöltötte az egyenruháját, gondosan rögzítette a csomagot a biciklire, és begurult vele a mulatozó násznép közé. Az ifjú pár ujjongva fogadta a különleges kézbesítést – és Ica néni sem tért haza üres csomagtartóval.
Vasárnaponként is nyitva volt a posta, reggel 8 és 10 óra között. A leveleket elég volt a templom ajtajához vinni, a hívek gyorsan elkapkodták, vitték haza a családtagoknak, szomszédoknak. Hétköznapokon 8 órakor nyitott, de a levélválogatónak már 6-ra be kellett érnie. Ő osztotta szét a leveleket és a csomagokat, készítette a kávét a később érkezőknek.
Más volt viszont a délutáni szolgálat, amire mindannyian borongósan emlékeztek vissza. A település még ritkábban lakott volt, sok volt az erdős rész és hiányos a közvilágítás. Félelmetes volt sötétben, egyedül járni a környéket a nehéz postástáskával – ami akár 12–20 kilót is nyomott –, benne a családi pótlékkal, nyugdíjjal. Később már riasztóval is felszerelték a pénztárcájukat, Ivánkóné, Ica néni egyszer használta is.
Délután 4 után a hivatal kiürült, de a délutános kézbesítőnek még ott kellett maradnia a postakocsira várva, az hozta a leveleket, csomagokat. Különösen télen volt ez nyomasztó.
– Sokszor megkértem a lányomat, hogy jöjjön elém, féltem egyedül hazamenni a sötétben. December 24-én már mindenki a templomban ült, én meg még mindig a postakocsit vártam – emlékezett vissza Komlósi Józsefné.
Nem volt alaptalan a félelem, hiszen az 1990-es években kétszer is megpróbálták kirabolni a postát. Furcsa véletlen: mindkét alkalommal épp Müllerné Klárika volt betegállományban, törött lábbal. Mintha a sors egyszerre próbálta volna védeni és akadályozni.
Ha nagy volt a hó, előfordult, hogy a postakocsi nem tudott feljönni Szadára. Ilyenkor Ivánkóné felkéredzkedett a közútkezelő KPM egyik autójára, és elment a küldeményekért Veresegyházra.
– Szerettem én a népeimet, megoldottunk mindent – mesélte csillogó szemmel. És bár már közel 80 éves, olyan frissességgel mondta mindezt, hogy semmi kétségem nincs, ha kellene, ma is simán felpattanna arra a hókotróra.
Egy hideg téli reggelen riadtan ébredt a Müller házaspár. Félálomban az órára pillantottak – elaludtak! Már úton volt a postakocsi a napi szállítmánnyal, ami perceken belül befutott a postára. Józsi bácsi nem sokat teketóriázott: a pizsamára kabátot kapott, a csizmát zokni nélkül húzta a lábára, és már száguldott is lefelé a hivatalhoz, hogy fogadja a járatot. Miután a postakocsi továbbrobogott, hazament, átöltözött, és mintha mi sem történt volna, újraindította a napját – a megszokott rendben.
Minőség és büszkeség
Egykori postásaink aktív szolgálati idején igen magas presztízse volt a munkájuknak. Nagy volt az elvárás az anyavállalat részéről a dolgozók felé, de maguk a kézbesítők is egyfajta szolgálatként tekintettek a hivatásukra. Nem volt kérdés: ha a munkaidő vége előtt két perccel érkezett is a sürgöny, azt ők még aznap kézbesítették. Az egyenruha is kötelezte őket, gyakran ellenőrizték is, hogy viselik-e.
Antalka Gézáné, Marika néni elmondta, hogy mind a hivatalt, mind a dolgozókat osztályozta a központ: a kinevezésekor 4-es osztályzatuk volt, a 2000-es évek elején – amikor egy magasabb szintű vezetői képzést követően áthelyezték őt Veresegyházra – már egy 5-ös minősítésű postát hagyott itt.
A legnehezebb időszakok mindig az országgyűlési választást megelőző hetek voltak. A kampányszórólapokat maradéktalanul ki kellett hordani, a kézbesítőket szinte minden darabbal elszámoltatták.
A hírlapok kihordása is nagy terhet jelentett, ezek terjesztésébe gyakran a postások gyermekei is besegítettek. Az erőfeszítéseket a hírlapkiadók elismerték: Kati néni és a két Ica néni is büszkén mutatta meg nekem az oklevelét, amelyet ennek a fáradságos feladat elvégzésének elismeréseként kaptak. Az egyik hónapban Ivánkóné, Ica néni adta el a legtöbb Pest megyei Hírlap-előfizetést a megyében, amiért jutalmat is kapott. A sikernek azonban ára is volt – a megrendelt újságokat neki kellett kihordani, és ez nem mindig ment egyetlen körben.
Arra a kérdésre, hogy a postás hölgyek mennyire érezték a szadaiak megbecsülését a munkájuk iránt, egyöntetűen azt válaszolták: nagyon! Ha hétvégén disznóvágás vagy lakodalom volt a faluban, a rá következő héten a postán is „jó élet” volt. A beszélgetés Marika nénivel, a két Ica nénivel, Kati nénivel, Klári nénivel és Géza bácsival engem is visszarepített kislánykoromba. A délutáni szundikálásból sokszor egy jellegzetes, élces hang ébresztett: „Margitka!” – hangzott a kiáltás a kapu előtt, és mire kisétáltam az étkezőbe, már kávéillat, nagymamám és Ica néni nevetése töltötte be a helyiséget…
Tóth Évi