Véletlenek és váratlan események is alakították az életutat

Nagyapja és édesapja nehéz sorsában, az irántuk érzett felelősségben és a nekik nyújtott folyamatos támogatásban (is) rejtőzik az a rendkívüli szociális érzékenység, amely a mai napig jellemzi Pálinkás Ibolyát. Fordulópontokkal teli életút az övé. 

A díszpolgári címmel idén kitüntetett Pálinkás Ibolyát otthonában látogattam meg, és azonnal feltűnt, hogy az elegáns keretbe foglalt elismerés a dolgozószoba kanapéján „pihen”. Adta is magát a kérdés: 

– Nincs még helye?           

– Még nincs, még nem találtam ki, hova lenne jó tenni. 

– Mikor, hogyan értesült arról, hogy öné lett a díj?           

– Április első felében értesítettek az önkormányzattól, hogy a civil pályázaton nyertes programmal kapcsolatos adminisztráció miatt menjek be. Ott árulta el a hivatal munkatársa, hogy a képviselő-testület nekem ítélte oda a díszpolgári címet. Az ezzel kapcsolatos tájékoztatót a polgármester úr személyesen szerette volna átadni, de egyéb elfoglaltsága miatt akkor nem volt benn, és így a kollégájától vettem át. Örültem neki, egyúttal meglepődtem és meghatódtam, mert egyáltalán nem számítottam rá. 

– De nem ez az első rangos díja: huszonegy évvel ezelőtt kapta meg a „Szadáért” kitüntető emlékplakettet egyéni kategóriában. Ahogy körbenézek, az sincs fő helyre kitéve.           

– Valahol megvan a szekrényben az emléktárgyak között. Annak is örültem. Mindkét elismerésem mögött komoly csapatmunka is van, számos hűséges önkéntes, elkötelezett szadai személlyel dolgozom együtt. 

– Feltételezem, annak is köze volt ahhoz a széles körű karitatív és szociális tevékenységhez, amivel most a testület indokolta a díszpolgári címet.           

– Igen. És van egy különleges története is. Az 1990-es években a gödöllői családsegítő központban dolgoztam. Megjelent egy minisztériumi pályázat, amelyben az egyedi szociális eseteket, élethelyzeteket szakirodalmi eszközökkel be lehetett mutatni. Egy alkoholista szülők és börtönviselt testvérek mellett felnövő óvodás gyermekről írtam, és nyertem 20 ezer forintot. Akkoriban ez igen nagy összegnek számított. De egyáltalán nem akartam magamra költeni. Tanácsot kértem az akkori főnökasszonyomtól, hogy mire fordítsam, ő javasolta, hogy hozzak létre egy alapítványt. Így alakult meg 1995-ben a Tábor Alapítvány, hogy segítsük a hátrányos helyzetű és veszélyeztetett gyermekeket, fiatalokat. Az 1990-es évek végén, 2000-es évek elején sok volt a nyaranta csellengő és hátrányos helyzetű gyermek Szadán és a környéken, időszakos, alkalmi napközis táborok pedig egyáltalán nem voltak. Az említett önkéntesekkel létrehoztuk az Örömhír Klubot, majd a mai napig működő Örömhír Tábort, és az évek során egyre több gyermeknek biztosítottunk nyári elfoglaltságot. Ebbe a kezdeti időszakba fektetett munkát ismerte el az emlékplakettel 2004-ben Vécsey László akkori polgármester és az akkori testület. 

– A tevékenységeiből igazán kitűnő szociális érzékenységet tanulni biztosan nem lehet. Ilyen vagy a génjeiben van valakinek, vagy személyes okok miatt azzá válik. Önre melyik állítás igaz?           

– Talán mindkettő. A kiterjedt rokonságomban voltak és vannak hasonló emberek mindkét szülőm vonalán. A nagyapám az első világháborúban megrokkant, egy szemmel élte le az életét, sokszor szorult segítségre. Édesapám a második világháborúban katonaként szolgált, a Don-kanyari katasztrófát túlélte, de hadirokkantként eleve sokat szenvedett. Szadára való hazatérése után sajnálatos baleset érte. Az utcán játszó gyerekek találtak egy aknát, apám elvette tőlük, ám végül az ő kezei között robbant fel. Két ujját leszakította. A háború után nem volt megfelelő az orvosi ellátás, a sérülést nem tudták jól ellátni, ezért vérmérgezést kapott. Így a bal kezét csuklónál amputálni kellett, hogy az életét megmenthessék. Unokatestvéremmel, Horváth Ágival – aki régóta a szadai családsegítőnél dolgozik – együtt abba csöppentünk bele, úgy nőttünk fel, hogy a nagyapát gyakran kellett segíteni, és az én apám is sokszor volt a családtagokra utalva. Természetessé vált a folyamatos gondoskodás. 

– Mikor, hogyan teljesedett ki a pályája?           

– Tizenéves koromban az volt az álmom, hogy orosz–magyar szakos tanár legyek. Nyilvánvaló volt, hogy ez az álmom nem teljesülhet a családunk nehéz anyagi helyzete és keresztény identitása miatt. Közgazdasági szakközépiskolában érettségiztem, majd munkába álltam. A rokonságomon keresztül kerültem kapcsolatba egy idősek otthonával, ahol szociális nővér munkakörbe jelentkeztem. Az igazgató azonban mást gondolt: pénzügyi területre is éppen embert kerestek, és a végzettségem miatt alkalmasnak talált a feladatra. Nem akartam, de végül rábeszélt. Hamarosan nem csupán könyveléssel foglalkoztam, sokkal inkább az otthonba kerülők felvételével, adminisztrációjával, a bennlakók és a dolgozók, azaz szinte az otthon egészének napi ügyeinek intézésével.           

A rendszerváltást követően Gödöllőn megalakult a helyi családsegítő szolgálat, ahova félállású pénzügyest és félállású családgondozót kerestek egy személyben, és nekem ajánlották fel a munkát. Nehéz döntés elé kerültem, mert a Fővárosi Önkormányzat szociális otthonában stabil, kimagaslóan jól fizető állásom volt, viszont akkor már észlelni lehetett a munkanélküliséget is. Biztos voltam abban, hogy Isten a felajánlott munkahelyen akar engem látni, így nem sokáig gondolkodtam. Három év elteltével ismét választás elé kerültem: vagy önálló pénzügyi-gazdasági vezető leszek, vagy a családgondozói munkakörben maradok. Utóbbit választottam. Igaz, szakképesítésem nem volt, de a vezetőm a sokéves gyakorlat és tapasztalat okán alkalmasnak tartott rá. Ám a jogszabályok miatt szükségessé vált a szakképesítés megszerzése, így felsőfokú diplomát szereztem a Baptista Teológiai Akadémia gyermek-, ifjúsági és szociális vezetői szakirányú képzésén. Majd a Semmelweis Egyetem másoddiplomás mentálhigiénés képzését is elvégeztem. 

– Pszichésen nagyon megterhelő szakma ez, hiszen szó szerint csak szívet-lelket beleadva lehet jól végezni. Egyetért ezzel?           

– Teljesen. Tíz évig dolgoztam családgondozóként, magam is mindent beleadtam, de sajnos észre kellett vennem, hogy teljesen kiégtem. Bár voltak sikerek, de ebben az időszakban többnyire nehéz életeket kellett kezelni. Nem lettem pályaelhagyó, hanem egy másik idősotthonban helyezkedtem el mentálhigiénés szakemberként. Nyugdíjazásomig itt tevékenykedtem.
A mások iránti tisztelet, a segítségre szorulók támogatása ugyanúgy fontos maradt nekem, és nyugdíjasként fontos ma is. 

– Nyugdíjasként is változatlanul aktív a legkülönbözőbb területeken, legyen az hittanoktatás, bábcsoport vezetése, a Keresztény Szülői Kör előadásainak szervezése, adománygyűjtés, táboroztatás stb. Mi motiválja?           

– Bibliai alapja van mindegyik tevékenységemnek, amelyekre szolgálatként tekintek – a szükségek és lehetőségek, valamint az önkéntesek és az imaháttér függvényében. Ha meg vagyok győződve arról, hogy amit csinálok, az jó és helyes, akkor az visz előre. Számos példaértékű személy van az életemben, úgy a Bibliából, mint az életből, beleértve Jézust, a szüleimet, a nagyszüleimet is. Hála istennek, elfogadható az egészségi állapotom, így az aktuális fontossági sorrendet én döntöm el.  

Raffai Ferenc