A hűség szabadsága

A hűség szabadsága

A hagyományos házasság hete időszak február 8–15. között zajlott országszerte, így Szadán is. Ennek apropóján a szadai Berze János és felesége, Lídia – a helyi református gyülekezet tagjai, tisztségviselői – meséltek 61,5 éves házasságuk legfontosabb pillanatairól. A helyi rendezvény a református gyülekezeti teremben volt, Sándor Levente református lelkipásztor itt beszélgetett a házaspárral.

Adódik a kérdés: hogyan ismerkedtek meg?

János: Gyerekként egy iskolában tanultunk. Tizenhat éves koromban két-három fiúval összetartottunk, moziba jártunk Szadán. Mivel zsebpénzem nem volt, a 3 forint 50 filléres mozijegyet édesanyám fizette. Tizennyolc éves koromig a termelőszövetkezetben dolgoztam édesanyám helyett, elég szűkös javadalmazásért. Miután betöltöttem a tizennyolcat, elhelyezkedtem a budapesti Chinoin gyógyszergyárban, lett saját fizetésem. Így már Lídiával is tudtunk közös programokat szervezni. Négy évig udvaroltam neki, majd 1964 augusztusában házasodtunk össze. Akkor én húszéves voltam, Lídia tizenkilenc.

Még az év novemberében Jánost besorozták katonának. Összekötötték az életüket, majd kényszerből külön kellett lenniük. Hogyan élték át ezt az időszakot?

János: A három hónapos katonai kiképzés Kiskőrösön volt. Túl sok idő nem akadt a töprengésre, gondolkodásra, sajnálkozásra ebben a rendkívül intenzív és nehéz időszakban. Olykor még sírtam is. A kiképzés és az eskütétel után a házasok – így én is – hazatávozhattam néhány napra. Ezt követően Zalaegerszegen és a környékbeli katonai állomásokon töltöttem el az összesen 27 hónapos határőri szolgálatot. Nagyon boldog voltam, amikor Lídia 1965 áprilisában Zalaegerszegen meglátogatott. Már csak azért is, mert akkor már várandós volt. Később az alakulat politikai tisztje – akkor még volt ilyen – gratulált, és közölte, hogy megszületett a fiam. Egyhetes volt, amikor hazaengedtek, és találkozhattam vele és Lídiával.

Lídia: A katonaság alatt levélben tartottuk a kapcsolatot. A levélírás Jánosnak könnyebben ment, nekem sajnos alig volt rá időm. Nagyon sok teherrel kellett megbirkóznunk. Folyamatosan dolgoztam az ATE konyháján a várandósságom alatt, még a szülés napján is bementem. Vonattal jártam Gödöllőre, Szadán a kisállomáson szálltam fel rá (a mostani temető közelében volt ez a megálló). A munkahelyemről kísértek el a gödöllői szülőotthonba. Húsz hét volt a szülési szabadság, aztán vissza kellett mennem dolgozni, a gyermeket pedig édesanyám gondozta, sokszor magával vitte a földekre is. Abroszból hintát kötött, és abban aludt a kisfiam. Később kipróbáltuk az óvodát is, de a kicsi már két hét után mandulagyulladást kapott. Mivel folyamatosan küzdött ezzel a betegséggel, így túl sokat hiányzott, ezért végül ki kellett őt venni az óvodából. Ötéves koráig a földeken növekedett. Később, 1969-ben még egy fiunk született.

János: A fiam megszületése után lelkileg még nehezebb volt a katonaélet. Ráadásul volt egy nagyon rosszindulatú századparancsnokom, az ő jogtalan és igazságtalan hozzám állása nagyon megviselt. Egy alkalommal zokogás tört rám. Szó szót követett, még éles helyzet is adódott kettőnk között. Végül úgy alakult a sajátos viszonyunk, hogy havonta hazajöhettem. A határőri „zsoldom” 168 forint volt havonta. A kimenőkön nem sokat költöttem belőle, inkább összegyűjtöttem. Ruhát vettem a fiamnak, és karácsonyfaizzót. Ám az egyik karácsonyra már nem jutottam haza, a szintén rosszindulatú politikai tiszt nem engedett el.

A házassági mintákat általában a szülőktől veszik át a fiatalok. Önök milyen példát láttak tőlük?

János: Egy több mint 150 éves házban, egyetlen szobában, nagycsaládban, ötödik gyermekként nőttem fel. Elég jó család volt a miénk. Rossz gyermekkori tapasztalatom nem volt. Esténként zsoltárokat énekeltünk, ezért is szeretem ezeket a mai napig. A tágabb család is összetartó volt, megtartottuk a születés- és névnapokat, egyéb családi ünnepeket. Ám később, tizenéves koromban hirtelen megváltozott ez az idilli kép, hangulat. Édesapám sajnos az alkoholhoz fordult, féltékenységi jelenetek is gyakran lejátszódtak a szüleim között. Majd édesapám önkezével véget vetett az életének, a két bátyám 32, illetve 42 évesen hunyt el, édesanyám pedig megbetegedett. Rendszeresen jelen voltunk az istentiszteleteken, ez segített átvészelni a nehéz időszakot.

Lídia: Én 1945-ben születtem, édesapám ugyanabban az évben meghalt a háborúban. Nem láthatott engem. Nővéremmel, Júliával úgynevezett hadiárvaként nőttünk fel. Amikor édesapámnak el kellett mennie a háborúba, édesanyám fogadalmat tett, hogy örökké várni fogja őt, nem megy férjhez újból. Édesanyám húga 24 évesen elhunyt, a családot számomra anya, a nagymama, a dédmama és a nővérem jelentette. Úgy is emlegettek minket a faluban: „a három özvegyasszony a falu végén”. A sok nehézség, a szegénység ellenére soha panaszt, zúgolódást nem hallottam a családom tagjaitól. Isten átsegített minket a sok próbán. Nagyon fontos volt számunkra a templomba járás.

Más-más típusú családból, különböző addigi életúttal érkeztek a házasságukba. Hogyan alakították ki a saját életüket?

Lídia: Akkoriban az volt a szokás, hogy a pároknak névtelen leveleket küldözgettek olyan személyek, akik nem akarták a kapcsolatukat. Így volt ez nálunk is, én is kaptam ilyen leveleket. Le akartak beszélni a házasságról. Az esküvőnkön hűséget fogadtunk egymásnak, s ehhez mindig tartottuk magunkat. Hála istennek, azóta is jól megértjük egymást. Célokat tűztünk ki magunk elé: például a házépítést, a lakás berendezését. Mivel nem dúskáltunk az anyagiakban, igyekeztünk takarékoskodni, a megtakarított pénz kamataiból pedig többnyire lakberendezési tárgyakat vásároltunk.

Ahogy más házasságban, úgy nálunk is elő-előfordultak összezördülések. Ha szóváltás volt köztünk, János nem szította a tüzet, gyorsan lecsitultak a kedélyek. Bár a bocsánatkérés egyikőnknek sem erőssége, a nézeteltérések miatt azonban soha nem rúgtuk fel a kapcsolatunkat. Ha volt közöttünk feszültség, inkább a munkánkra koncentráltunk, mert az volt a legfontosabb. Általában két-három nap után mindig helyreállt a béke.

Ahogy tudom, komoly betegségekkel is meg kellett küzdeniük.

Lídia: Sajnos János 2001-ben életmentő szívműtéten esett át, szívbillentyűcserére volt szüksége. Később pedig rosszindulatú daganatot is diagnosztizáltak nála. Én égési sérülésekből gyógyultam, közel két hónapig feküdtem a kórházban. Ezalatt János naponta meglátogatott. Később szívritmuszavart állapítottak meg nálam. Nem voltak ezek egyszerű események, de Isten segítségével átvészeltük. A bajok nem szétmorzsolták a kapcsolatunkat egymással és Istennel, hanem közelebb hoztak minket egymáshoz.

Hogyan élik meg a hitüket, hogyan hat ez a házasságukra?

János: Minden napunkat közös bibliaolvasással kezdjük. Sokat is imádkozunk. Isten, mint az az életünkből látszik, mindig kisegített a bajból. Hála és elégedettség van a szívünkben. Az istentiszteleteken rendszeresen részt veszünk, ezeken mindig erőt kapunk. Eddigi életünk során hat lelkész szolgált Szadán, mindegyik mellett kitartottunk, mindegyiküket egyformán tiszteltük és tiszteljük. A nehézségek között tudtuk, hogy a gyülekezet is imában hordoz bennünket. A család után pedig a gyülekezet érdekeit néztük. Mindig ott segítettünk, ahol szükség volt ránk.

A beszélgetést lejegyezte: Pálinkás Ibolya